Elengedné-e a McLaren Alonsót?

A legegyszerűbb kérdés, melyre egy nemleges válasz az egész Alonso-sztorit rövidre zárhatja. Márpedig ha igaz Ron Dennis korábbi állítása, s 2007-ből tanulva a McLaren valóban betonbiztos szerződést írt alá Fernando Alonsóval 2014 végén, az igencsak leegyszerűsti a helyzetet…

Ebben az esetben csakis a közös megegyezés vezethetne a spanyol távozásához. A spanyoléhoz, aki köré az egész Honda-visszatérést felépítették…

Miközben a csapat eddig arra volt legbüszkébb, hogy két rendkívül rutinos versenyző segíti munkáját, 2017-re mindkét bajnokát veszni hagyná? Vagy a sikertelenségbe belefáradt, elkedvetlenedett Jenson Button a kényszerhelyzet miatt hajlandó lenne visszatérni, hogy kisegítse őket? Egyáltalán milyen értéke lenne egy fejben már visszavonult versenyző autóba ültetésének? És mit tudna kínálni a Mercedes a McLarennek azért cserébe, hogy elengedje Alonsót? A Stoffel Vandoorne-nál alig tapasztaltabb Pascal Wehrleint, akit ők maguk sem tartottak elég jónak ahhoz, hogy Alonso helyett őt válasszák? Kivel pótolhatnák egyáltalán a kétszeres bajnokot, és miért oldanák meg a Mercedes problémáját, ha ezzel ők maguk szembesülnének egy hasonló problémával?

Túl sok a válasz nélküli kérdés ahhoz, hogy olyan forgatókönyvet találjunk, mely még így is elégséges feltételt biztosítana Alonso azonnali kilépéséhez…

Akar-e váltani Fernando Alonso?

A probléma viszont a spanyol szemszögéből közelítve sem tűnik egyszerűbbnek. Fernando Alonso 2005-ben előre bejelentette, hogy két év múlva már nem a Renault versenyzője lesz. 2007-ben hiába volt szerződése a McLarennel, veszekedéseik után visszatért a Renault-hoz. 2014-ben még szintén évek voltak hátra kontraktusából, amikor a Ferrarit elhagyta. Pedig korábban állította, a Scuderia lesz az utolsó F1-es csapata. Most azt állítja, kitart a McLarennél, mert hisz bennük, ám a múltban már bizonyította, ő sosem esik kétségbe, ha érdeke úgy hozná, hogy távoznia kell.

A kérdés viszont nem is az, érdekli-e őt a Mercedes ülése, sokkal inkább az, érdekelheti-e.

Bár Alonso híresen rossz vándormadárnak számít, ebben azért nem csak a szerencse játszott eddig meghatározó szerepet. Feltűnő, hogy váratlan csapatváltásai rendszerint összekapcsolódtak a bizalomvesztés problémájával, melynek bizony van némi köze ahhoz, hogy még ma is „csak” kétszeres világbajnok.

Korábbi renault-s technikai igazgatója, Pat Symonds többször is mesélt a spanyol legidegesítőbb tulajdonságról: ha úgy érezte, csapata nem pörög ugyanúgy 110%-on, mint ő, máris az volt a benyomása, ellene vannak, hátráltatják őt. A Ferrarinál is hasonló helyzetbe került 2012 után, s ez vert éket közé és a saját árnyékát átlépni nem tudó Scuderia közé. Ha most korábbi játékát kezdené el játszani, s a McLaren háta mögött akár csak összekacsintana a Mercedesszel, könnyen ugyanarra az útra léphetne, mint korábban többször.

Képzeljük csak el, hogy venné ki magát, ha Alonso flörtölni kezdene a Mercedesszel! Az év utolsó hétvégéin nem győzte hangoztatni, a McLaren a valaha volt legjobb csapata, és hiszi, hogy végre megindulnak fölfelé. Persze ezzel is csak nyomást próbált gyakorolni rájuk, mégis, ha most puhatolózni kezdene a szerződésbontás lehetőségéről, ám végül maradnia kellene, a vezetők előtt máris „leleplezte” magát, mivel jelezte, valójában nem hiszi, hogy egyhamar célt érhet a projektjük. Stoffel Vandoorne ebben az esetben jó teljesítménnyel és egy kicsit is nagyobb lojalitással máris „kedvenc” státuszra törhetne. És tíz éve a McLaren egy másik ifjú tehetsége már volt ilyen helyzetben – legalábbis Alonso szerint…

Hogy megéri-e megkockáztatni ezt, leginkább attól függ, Alonso mennyi esélyt lát arra, hogy a McLaren versenyképes lesz 2017-ben.

Ha keveset, biztosra még akkor sem mehetne: a szabályváltozások miatt azt sem tudhatja senki, hogy a Mercedes nyerő autó lesz-e 2017-ben. De még ha az is lenne, akkor is lehet még egy buktató. Lewis Hamilton csapattársaként versenyezni tudniillik kegyetlenül őszinte vizsga. A brit mellett fény derül mindarra, ami talán a második számúként kezelt Felipe Massa, a halovány 2014-es Kimi Räikkönen vagy éppen a korosodó Jenson Button mellett nem biztos, hogy kiderült. Ha a spanyol elmúlt négy évben igazi éles helyzetben (ti. győzelemért folyó csatában) nem tesztelt gyorsasága egy kicsit is megkopott, Hamilton ezt kegyetlenül ki fogja használni, az Alonso számára új bajnoki címek híján kapaszkodót jelentő jó hírneve pedig már nem is lenne annyira jó…

Nagyon úgy fest, hogy a Mercedes-ülés felé vezető út minden egyes lépcsőfokán leselkedik valamiféle akadály, így bármennyire is vonzó az a lehetőség, furcsamód egyáltalán nem biztos, hogy Alonso számára most valóban a Mercedes lenne a legkönnyebb út.

Nem véletlenül nem úgy tettük fel a harmadik kérdést, akarja-e a Mercedes a spanyolt. Mint a mezőny egyik legtöbbre taksált tagja, legalább olyan vonzó a csapatok számára, mint az ő ülésük a versenyzők számára. A kérdés csak az, a Mercedesnél beleillik-e a képbe a spanyol.

Lewis Hamilton a Red Bull példáját hozta fel, amikor jövőbeni csapattársáról kérdezték, s kiemelte, Daniel Ricciardo és Max Verstappen kiválóan motiválja egymást, miközben kiegyenlített párharcot vívnak. Toto Wolff elmondásából pedig az derült ki, ők is valami hasonló továbbvitelére törekednének, mint amit Rosberggel megszoktak. „A versenyzők terén meglévő stabilitás fontos része volt a sikerünknek. A Nico és Lewis között kialakult jin és jang kapcsolat fontos volt a csapat belső egyensúlya szempontjából. És ezt az érzékeny területet újraalkotni nem lesz könnyű” – fogalmazott.

Valóban nem lesz az. De újra kell-e alkotni egyáltalán?

Az utóbbi időben az élcsapatoknál divattá vált szakítani az első és második számú leosztással, s helyette egyszerre két nagy nevet alkalmazni. A Ferrarinál és a McLarennél is két világbajnok versenyzett az elmúlt években, a Red Bullnál két potenciális világbajnok dolgozik – s eddig úgy tűnt, a Mercedesnek szintén bajnokpárosa lesz. A kombináció bizonyítottan működőképes.

Más kérdés, hogy az említett négy istálló közül az elmúlt időszakban mindössze egynél alakult ki igazán komoly téttel bíró rivalizálás: a Mercedesnél. A Ferrarinál Vettel és Räikkönen baráti párost alkotnak, ráadásul a finn a mezőny talán „legsemlegesebb” tagja, ha házon belüli rivalizálásról van szó. Jenson Buttonnel sem nehéz jól kijönni – hát még ha a versenyek tétje az, célba ér-e a csapat, esetleg elcsíp-e pár pontot. Ricciardo és Verstappen pedig talán jól elvan egymás társaságában, ám nagy kérdés, hogy ha egy bajnoki csata hevében mutat be egyikük egy veszélyes manővert, vagy kap egy kedvezőbb stratégiát, akkor is szent lesz-e a béke.

Egy Hamilton, Alonso páros esetében nehéz elképzelni, hogy sokáig az lenne. Nem elsősorban kettejük közös múltja, sokkal inkább habitusuk miatt. Egy csapatutasításra bármikor fittyet hányó brit, és egy, a csapatát verseny közben bármikor melegebb éghajlatra elküldő spanyol? Vajon mi sülne ki ebből?

A Mercedes az elmúlt négy évben többé-kevésbé példás módon kezelte két versenyzője rivalizálását. Ez viszont elsősorban nem Lewis Hamiltonon, sokkal inkább az őt gyerekkora óta jól ismerő és jól „viselő”, hidegvérű, racionális Nico Rosbergen múlt. A Wolff által említett „jin és jang” sosem működött volna, ha a német egy kicsit is több „gyilkos ösztönnel” rendelkezik – mint azt az évek során többen is hiányolták nála. És valahányszor mégis keményebbnek mutatkozott, máris ütközés, belső feszültség, veszekedés lett a vége: 2014-ben a Hungaroringen és Spában, idén Barcelonában és Spielbergben.

Csak most, hiánya döbbentheti majd rá igazán a Mercedest, mennyit is ért ő a csapatnak.

Vajon Fernando Alonso ugyanolyan udvariasan félrehúzódott volna Monacóban, ha nem boldogult volna az esőgumik fölmelegítésével, mint tette azt a csapatérdeket mindig szem előtt tartó, „gátlásos” Rosberg? És egy „Ejnye, ez nem volt szép!” kijelentéssel lezárta volna a rajt utáni koccanásos kiszorítósdit Kanadában vagy Szuzukában? A választ aligha kell leírnunk.

Aldo Costa a Ferrari korábbi technikai igazgatója nem is hiszi, hogy Alonso lenne most a jó választás jelenlegi csapata számára. „Versenyzőként Fernando az egyik legnagyobb. De az autóból kiszállva nem teljesen értettem meg őt. Kiismerhetetlen és rejtélyes személyiségnek tartottam. Nem tudom elképzelni őt a Mercedesnél” – jelentette ki.

Álmodozás helyett paradigmaváltás?

Toto Wolff sokféle feltételt megemlített versenyzőkeresésük kapcsán. Beszélt arról, hogy Rosberg-szintű versenyzőt keresnek, aki egyenlő feltételek mellett alaposan megdolgoztatná Hamiltont, de aki kellően tisztelettudó ahhoz, hogy ne tépje csapattársa haját minden hétvégén. Alonso talán teljesíteni tudná az első kitételt, Räikkönenl vagy mondjuk Button habitusával talán fenntartható lenne a béke is.

De biztos-e, hogy a Mercedes számára most a legcélravezetőbb, ha adott feltételekhez, követelményekhez keres versenyzőt, s nem lehet-e, hogy ehelyett inkább a követelményeiket kell újraalkotniuk lehetőségeikhez mérten – akár egy hosszabb távú megoldást jelentő fiatal alkalmazásával, akár egy Hamiltont előtérbe engedő, de békét garantáló versenyzővel?

Ha tökéletes Rosberg-utódot akarnak, Alonso személyében nem fogják megtalálni. Ahogy vélhetően máséban sem. A spanyol ettől persze még sokat érhetne számukra, ám mindenekelőtt azt kell eldönteniük, a belső vetélkedést, vagy a belső békét tartják-e fontosabb tényezőnek a csapat teljesítménye szempontjából. Mert a korábbi rendszerük Rosberg nélkül aligha nem működhet.

Az Alonso, Hamilton páros újraegyesülése szép gondolat, és kétségkívül remek módja annak is, hogy a Mercedest hangzatos szalagcímekkel a rivaldafényben tartsa. De remekül el is lehet terelni vele a figyelmet, amíg ők meghozzák a valódi döntésüket…

A lehetőségeiket látva (illetve alig látva…) gyanítjuk, itt nem egyszerű személyi kérdés jelenti Toto Wolffék dilemmáját, sokkal inkább a hosszú távú tervek, a koncepciók újrakonstruálása. Mondhatni, a paradigmaváltás folyamata, melyet egy kezdetektől fogva velük dolgozó kulcsember hirtelen kiválásával előbb vagy utóbb óhatatlanul végig kell csinálniuk. És amelynek közeledését maguk is látták már, csak arra nem számítottak, hogy ilyen gyorsan eléri őket.

Pascal Wehrlein előléptetése lehetne az első lépés. Alkalmazásával egy rakás pénzt megspórolhatnának, mivel a német várhatóan töredékét fogja keresni honfitársa fizetésének. Ezt a pénzt mind a fejlesztésekre fordíthatják. Emellett pozitív üzenetet is közvetítene a Mercedes utánpótlás-nevelő programjáról, ha annak egyik első tagja máris célt érne.

Wolff nem titkolja, kicsit még korainak tartja a német előléptetését, és a tétovázás nem túl megnyugtató Wehrleinre nézve, mert nem feltétlenül jelez töretlen bizalmat. Főleg nem azok után, hogy a Force India már egyszer visszautasította a korábbi DTM-bajnokot.

Mégsem tűnik úgy, hogy túl nagy lenne a vesztenivalójuk.

Ha Wehrlein nem válik be, még mindig van egy Hamiltonjuk – és lesz egy évük arra, hogy a versenyzőpiac újranyitásával 2018-ra olyasvalakit találjanak, akire hosszabb távon építkezhetnek. És nemcsak a Rosberg, de már a Hamilton utáni korszakot is szem előtt tartva! Ha tehetségük megbízható teljesítményt nyújt, hasznos lehet a konstruktőri bajnokságban, ráadásul segítheti is Hamiltont abban az esetben, ha az ellenfelek (pl. a Red Bull) egyszerre két versenyzővel is a bajnoki címért csatáznak. Ez még akár előny is lehetne számukra. Ha pedig ricciardói vagy verstappeni módon azonnal túlteljesíti az elvárásokat, Wolffék megütötték a főnyereményt: máris megvan a jövő embere, és már csak azt kell kitalálniuk, hogyan kezeljék a versenyzők között kialakult helyzetet.

Járható és reális útnak tűnik. Sokkal inkább, mint az Alonso-forgatóköny. Persze létezik még bármi is, amit Rosberg váratlan bejelentése óta elképzelhetetlennek nevezhetünk…?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.