És a mai napig erről szól itt minden. Sok-sok hírt olvastok, néha teszteket, tudósításokat. Korábban már jelent meg szubjektív írás, érzelmekről, véleményről, de valahogy az utóbbi években, csak az információk gyors továbbítása, a vélemények ütköztetése kommentekben és a hírekhez a lehető legkönnyebb hozzáférés biztosítása vált elsődlegessé. Amikor 2013 tavaszán kicsit jobban belefolytam az oldal tartalmi részébe, tudtam: újra írunk majd szubjektív dolgokat, véleményeket, állást foglalunk. Az újítások, mint a saját készítésű videók és a Podcast mellett visszahozzuk az oldalra ezeket is.

Amit viszont nem gondoltam, az az, hogy az első ilyen cikk ennyire szomorú lesz.

Talán nekem és pár olvasónak segít, talán ha leírom, végre szembenézek vele én is, és ti is. Pedig az emberi természet rettentően nem ilyen. Történik egy baleset és az első hírek után hajlamosak vagyunk rögtön a legrosszabtól tartani. Aztán kapunk pár jobb hírt és már el is hessegetjük magunktól annak a lehetőségét, hogy a végkifejlet mégis nagyon rossz lehet.

December 29-én épp készülődtem a szilveszterre, amikor megkaptam az AP (Ascociated Press) hírlevelét. Nem tűnt veszélyesnek, Schumi elesett, elvitték helikopterrel egy kórházba. Ezer ilyen baleset van. Ha valaha síeltetek, tudjátok, hogy a jobb pályákon egy kisseb balesetet is nagyon komolyan vesznek. Pláne, ha egy hétszeres F1 világbajnokról van szó. Gondoltam elvitték, pár röntgen, ct, esetleg egy-két törött végtag és ennyi.
Emlékeim szerint talán a pályaigazgató még nyilatkozott is, hogy “kicsit beverte a fejét, nem tűnik komolynak”.

Megnyugodtam, megírtuk, get well soon!

Aztán egész nap nem történt semmi.

Nem jött újabb hír Schumacher sajtósától, nem mondott senki semmit és este már nagyon rossz érzésekkel ültem a gép előtt. Mert egy kissebb balesetnél pillanatok alatt megnyugtatják a közvéleményt, ne feledjétek hányszor integetnek a pilóták, miközben viszik el őket ponyvákkal körülvéve a pályáról, azt követően, hogy az infúziót bekötötték a mentősök. Ahogy Schumacher is tette, amikor eltörte mindkét lábát.

Tudják a versenyzők és mindenki körülöttük, hogy rajongók milliói várják a jobb híreket. Ha csend van, akkor baj van.

És baj volt…

Megkaptam tízkor a következő “Breaking News” üzenetet az AP-től, és már a csengésnél éreztem mi a helyzet.

Ezt miért írom le?

Azért, mert attól tartok, elveszítettük az F1 egyik legnagyobb versenyzőjét, de mintha ez nem csapódna le még senkiben. Attól tartok, hogy mindannyian (én is) próbáljuk nem felfogni, nem szembenézni a ténnyel, hogy az a Michael Schumacher, akit ismerünk, aki annyi boldog, néha dühős, de vitathatatlanul emlékezetes pillanatot adott nekünk az utóbbi 20 évben, 2013. december 29-én elment.

És mindannyian valószínűleg ugyanannyira megkönnyebbültünk a baleset utáni napokban,amikor azt hallottuk: túlélte az éjszakát. És még jobban éreztük magunkat, amikor azt hallottuk, hogy 6-7 nap múlva lesz legközelebb sajtótájékoztató, mert az ember ilyenkor azt gondolja, hogy csak hagynak az orvosok egy kis időt a gyógyulásra.

Aztán jön a még jobb hír, már nincs közvetlen életveszélyben, stabil. De jó! Elindult viszafelé. Erős ez a fickó, láttuk ezerszer. Nem lehetett legyőzni, igazi sportoló, küzd és bátran néz szembe a halállal. A fél életét 250 km/óra felett töltötte, hát persze, hogy nem hal bele egy kis botlásba egy kődarabban, síelés közben az ünnepek alatt.

Persze, hogy meggyógyul!

Ezt gondoljuk mind. És szépen hátradőlünk és várunk… Várjuk, hogy egyszer visszatér, majd integetve besétál a boxba, kiint a célegyenessel szemben ülő nézőknek, akik felállva ünneplik és mosolyogva konstatálják: de jó, hogy megúszta, hűű…mennyire szorítottam érte.

Mind ezt szeretnénk látni. Én mindenképp. És a mai napig minden reggel azt várom, hogy egy mosolygós Sabine Kehm lép ki a kórház ajtaján és azt mondja, hogy Michael felébredt, tévét néz és köszöni jobban van.

De közben elfejtük, hogy Michael Schumacher közel 1 hónapja mozdulatlanul fekszik egy ágyban, lélegeztető gépen. Az izmai nem mozdultak azóta, az orvosok nem merik (vagy nem tudják) felébreszteni és a legutóbbi információk szerint az agya szinte összes kulcsfontosságú területe megsérült. Már rég túl vagyunk azon a ponton, amikor minden egyes eseménytelen nappal jobb a helyzet.
Már minden egyes nappal rosszabb.

És a hét közepén a Daily Mailben megjelent cikkben, amire Dr. Gary Hartstein reagált másnap, egy igaz mondat biztos elhagyta a megszólaló szakértő száját: az mondta, “van rosszabb a halálnál”.
Igen van. És nagyon félek tőle, hogy eljöhet a pillanat, amikor elkezdjük azt kívánni: talán jobb lett volna, ha nagyobbat esik azon a decemberi napon.

Nem vagyok orvos. Nem értek a fejsérülésekhez. Viszont az utóbbi 1 hónapban szinte az összes ilyen jellegű cikket,ezzel foglalkozó írást elolvastam. És én fordítottam nektek 2 napja Hartstein blogját.
A valóság az, hogy minimális az esély arra, hogy viszontlátjuk a Forma-1 történetének talán legnagyobb versenyzőjét.

És ha valaha mégis felébred, talán mind azt kívánjuk majd, bárcsak ne tette volna.

A sajtó pedig kíméletlen lesz!

Ne legyenek illúzióitok! Ahogy a popzenére talán legnagyobb hatást gyakroló, legendaként kezelt Michael Jacksont is megnézhettétek holtan, a kórházi ágyán, 40 kilósan, két tucat kilógó csővel a testéből, úgy előbb vagy utóbb Michael Schumacherről is kiszivárog egy kép, ahogy magatehetetlenül vegetál egy kórházi ágyon. És ezt nem szeretném látni. Nem ezt érdemli ez a sportember.

És titkon abban reménykedem, hogy hatalmasat hibázom és mégis felébred, mert voltak és lesznek is ilyen csodák. És akkor ígérem nektek, hogy hatalmas Motorsportal bulit csapunk, és kitalálunk valamit, hogy megünnepeljük, én pedig 2 napig állok a sarokban, mert nem voltam elég optimista.

De félek, Schumi nincs már. Csak az emlékeinkben. És ezek az emlékek a halálát még elbírják, de azt már nem, hogy magatehetetlenül, öntudat nélkül töltse élete hátralévő részét. Hogy az a tekintet ami egy életen át erőt, magabiztosságot és elkelépesztő tudást sugárzott, egyszercsak egy üveges, merev, magatehetetlen bábú tekitetévé változzon.

Sosem volt kifejezetten a kedvencem. Sosem rajongtam igazán érte, mégis most, hogy elveszítettük dühöng az igazságérzetem.

Mert a motorsport része a halál. De ez nem az. És olvasgathatunk fórumokat, küldhetünk üzeneteket a családnak, alapíthatunk “gyógyulj meg, Michael!” facebook csoportokat, próbálhatjuk kicsit azt az illúziót kelteni magunkban, hogy a másik oldalon valahogy számít az aggodalmunk és talán ettől kicsit nagyobb esélyt látunk a felépülésre, de az igazság az, hogy ebben a küzdelemben Schumi egyedül maradt.

Ahogy mi is egyedül maradunk annak az elfogadásával, hogy talán a hürthi legenda nincs többé.

Leveztő kör nélkül száll ki az autóból, leállítja a motort, kiveszi a kormányt és szótlanul elsétál a pálya végtelen célegyenesében...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.