Massa szenvedése
2010.10.16. 18:15
Felipe Massa szenvedéseivel van tele a sajtó, már hetek óta - így az Autoportnál is külön jegyzetet szentelt a témának Mark Hughes. Az elismert brit szakíró arra keresi a választ, hogy vajon ki lenne az a pilóta, aki elég gyors lenne ahhoz, hogy pontokat vegyen el az ellenfelektől, de közben ne veszélyeztesse Alonso csapaton belüli dominanciáját. Vagy van egyáltalán ilyen versenyző?
Egy hete nem beszél másról senki az F1 környékét jól ismerők közül, mint a Ferrari Donjának, Luca di Montezemolonak a nyilatkozatáról. Talán túlzás nagy ívű következtetéseket levonni egyetlen riportból, ám arra mindenképpen megfelelőek a Ferrari-elnök szavai, hogy megmutassuk, mi is a legnagyobb hiba a maranellói vezetők Massával kapcsolatos felfogásában.
Először is idézzük fel az olasz sportvezető szavait: „Nagy szolgálatokat várok Felipétől a következő versenyeken. Egy nagyszerűen teljesítő, gyors Massát várok, aki képes pontokat elvenni a legnagyobb riválisainktól. Szingapúrban ugyan nem volt szerencséje, de minden esélye meg lett volna a győzelem közelébe érni. Persze nem ezt várjuk el tőle: mindössze azt, hogy ne saját magért versenyezzen, hanem a Ferrari nagy családjának érdekében. Az a pilóta ugyanis, aki a saját érdekeit előrébb tartja, mint az istálló céljait, hamar összetűzésbe kerül a csapattal.”
Az ultimátumnak is felfogható idézetet alaposabban áttekintve az embernek két megérzése támad: a) Massa nem tudja megfelelő mértékben segíteni a csapatot az elmúlt versenyen; b) nem a csapatért versenyzett eddig, hanem saját céljaiért. A fentebbi két fél mondat pedig, valljuk be, nehezen összeilleszthető. Emlékezzünk csak vissza, Magyarországon Massa negyedik lett (ergo pontokat vett el Jenson Buttontól), Spában hibátlan versenyzéssel futott be ugyanerre a helyre (miközben Alonso kipördült), Monzában pedig harmadikként ért célba, megakadályozva mindkét Red Bullt a dobogó elérésében, nem is beszélve arról, hogy az első körben ő tartotta oda az „oldalát” Hamiltonnak, aki el is búcsúzott a futamtól a koccanás következtében. Szingapúrban pedig bár az utolsó helyről volt kénytelen indulni, megmentett néhány pontot saját maga és a csapat számára.
Nos, a fentebbi néhány adatból is látható, hogy nehéz lenne Massát azzal vádolni, nem szolgálja eléggé a csapat érdekeit. Nem, való igaz, hogy nem verte meg Alonsot (kivéve az egy szem Spát), ám a csapat érdekei éppen ezt kívánják leginkább a jelenlegi helyzetben. Kívülről nézve azt is nehéz értelmezni, vajon mit jelenthet az, hogy Massa önmagáért versenyez és nem a csapatért: Montezemolo szavai tehát inkább valamilyen csengőként, ébresztőként foghatóak föl a brazil pilóta szemszögéből. Valami olyasfajta , már korábban megszületett döntés eredménye lehet ez a nyilatkozat, melyet egészen addig nem akartak nyilvánosságra hozni, míg Massa formája nem teszi indokolttá a döntést a közvélemény szemében is.
Kölcsönös elégedetlenséget tapasztalhatunk tehát mind a csapat, mind Massa részéről – és ez így van már körülbelül a hockenheimi versenyhétvége óta. Massa és a csapat viszonya ugyanis nem a csapatsorrend alkalmazása miatt romlott meg (ha megromlott egyáltalán), hanem amiatt, hogy a Ferrari az egész szituációt meglehetősen amatőr módon kezelte. Mennyivel jobb lett volna ugyanis, ha már a verseny előtt tisztázza a csapatvezetés, hogy mi a teendő, ha Felipe véletlenül jobban kapja el a rajtot Alonsonál?
Annál is inkább ez lett volna a megoldás, hisz a vörösöknél már régóta kilógott a lóláb – jelesül, hogy a csapat sokkal inkább Alonsoárt dolgozik, mint a kis Massáért. Már a szezon elején kritizálta ugyanis az istálló egy része a brazilt, amikor nem engedte el maga mellett a megfelelő pillanatban Alonsót, aki így elvesztette esélyét az Ausztrál Nagydíj megnyerésére.
Olyanok is akadnak persze, akik Massa eddigi egész éves teljesítménye felett pálcát törnek, s úgy vélik, hogy a brazil az ominózus Német Nagydíj óta sem tud megfelelően konzisztens teljesítményt nyújtani. Én azonban amondó vagyok, hogy ha Massa ugyan elkaphatta volna Vettelt a Magyar Nagydíj harmadik helyéért folytatott harcban, ha pár tizeddel gyorsabb, sőt akár Monzában is felléphetett volna a dobogó második fokára Button helyére, ha csak néhány tizeddel jobb köröket tud futni. Ha azonban ez a néhány tizedes javulás realizálódott volna, Massa gyakorlatilag azonos tempót tudott volna futni Alonsoval – és a maranellói csapat eddig nem azt bizonyította döntéseivel, hogy képes kezelni két egyenlő rangú első számú pilótát.
2007-2008 során ugyan megpróbálták már ezt a Raikkönen/Massa párossal, ám Aonso szerepvállalása a csapatnál lehetetlenné tette az egyensúlyozás folytatását. A spanyol matador ugyanis olyan szintű vezéregyéniség minden helyzetben, ami lehetetlenné teszi, hogy bárkivel egyenlő elbánásban részesüljön – különben Alonso teljesítménye sínyli meg a helyzetet. Emlékezhetünk milyen az az Alonso, amelyik nem érzi maga mögött a csapat feltétlen bizalmát: felelőtlen, kiegyensúlyozatlan és gyakran hibázik – mint azt a McLarennél töltött évadában tapasztaltuk.
Alonso a Ferrarinál nem követte el ugyanazt a hibát. Már a szezon elején egyértelműen jelezte, hogy ő bizony a vezérbikai szerepre jelentkezett Maranellóban. És csodálatosan teljesítette is a feladatát – a szezon felénél már nem volt ember a gyárban és környékén, aki ne úgy gondolta volna, hogy a spanyolnak kell visszahódítani a világbajnoki címet a Ferrarinak. Ez a fajta vezér szerep persze csak két esetben lehetséges: ha a társad a melletted lévő autóban tizedekkel lassabb mint te magad, vagy ha ugyanez a társ egyértelműen a te segítségedre van szerződtetve. Massánál ebben a szezonban az első eset áll fenn – ám kétségtelenül valami megtört benne az utóbbi pár hónapban.
Elképzelhető tehát, hogy Massa képtelen lesz megbirkózni a feladattal, s nem veti magát alá a kétszeres világbajnok spanyolnak. Ebben az esetben csakis az a kérdés, hogy akkor kinek kellene váltania őt? A történelemben ugyanis csak nagyon kevés olyan versenyző volt, aki ugyan elég gyors volt ahhoz, hogy egyenlőként kezeljék a csapatánál, mégis beleegyezett abba, hogy aládolgozzon a csapattársnak. Talán csak Tony Brooks a Vanwall csapatánál 1957-58 során, na és persze a csodálatos Ronnie Peterson 1978-ban a Lotusnál. De tud valaki most ilyet mondani?
Ha jól belegondolok, van egy ilyen pilóta a mai mezőnyben. Egy versenyző, aki már kétségtelenül F1-es karriere vége felé jár, ám még mindig szupergyors, és akinek biztosan megkoronázná a pályafutását egy szezon a maranellóiak tűzpiros büszkeségével… Egy ausztrál sofőr, akinek ráadásul ugyanaz a menedzsere, mint Alonsonak. Na, kiről beszélek?
|